A számba repült egy légy. Ezen a napon fél ötkor keltem. Az egészségtudatos márciusom elég vad fordulatot vett.
Szerettem volna a testemnek és lelkemnek megfelelően gondját viselni. Februárban már sikerült finomakat főznöm – meg kevésbé jókat is – ezért nem riadtam meg az étkezésem átalakításától. Mondjuk a legyet nem írtam a listára, ellenkező esetben piros jelölés illette volna.
Januárban majdnem ráléptem a bűnözői útra, februárban ennél is veszélyesebb ötletem támadt: rendet rakok az életemben. Az új havi listámat a mosógépem inspirálta, aminek nálam kifejezetten jól ment a sora, mégis centrizés közben elindult az ajtó felé, mintha új otthont keresne. Vagy meg akarna enni.
Az éjszakának van egy órája, amikor csak néhány állatka lézeng a csendes utcákon. Amint meghallom őket, rájövök, hogy nagyon késő van, nem tudok majd reggel felkelni. De még valami történik.
Létrehoztam ezt az oldalt, hogy leírjam mindazt, amit amúgy (még) senki sem kérdezett tőlem. Mindig szerettem olvasni más írók gondolatait a folyamataikról, a kudarcaikról és a „Hogyan tovább?”-okról, így gondoltam, én is nekiugrok.
Aztán amikor megnyitottam az üres fehér lapot, jött a blokk. Megállt a kezem a billentyűzet felett, és bevillant a kérdés: Valóban író vagyok? Van jogom ehhez?
Január végére általában két dolog marad meg az ember életében: a karácsonyi égősor, amit még nem volt ereje leszedni, és a felismerés, hogy az élete ugyanolyan, mint az óévben.
Azért mentségemre szóljon, én tényleg próbáltam odatenni magam.
