Az éjszakának van egy órája, amikor csak néhány állatka lézeng a csendes utcákon. Amint meghallom őket, rájövök, hogy nagyon késő van, nem tudok majd reggel felkelni. De még valami történik.
Nem szól a telefon, nem csenget a postás, nem mész sehova. És az addig össze-vissza lévő jegyzetek elkezdenek egységként működni. A sötétség felhangosítja a kinti neszeket, a gondolatokat, így megfelelő az idő arra, hogy megszülessenek az igazi történetek.
Ugorjunk egy picit vissza.
Volt a fejemben egy kép, egy jelenet, ami nem hagyott nyugodni. Viszont ez nem egy teljes puzzle, csak egy darabka. Nap, mint nap ezen pörögtem, hogy jó, jó, de mi legyen a fő szál? Honnan hová jut el? És miért? És kivel? A sablonos ötletek mellett jók is születtek, de azok nem passzoltak ahhoz a nőhöz, aki nem hagyott nyugodni. Az nem az ő története volt. De hogyan bukkanhatok rá?
Mivel minden nap sokat beszélgettem másokkal, így sorakoztak a friss gondolatok, de ez sem volt az, amit kerestem. Egyik éjszaka, amikor a laptop fényénél erőltettem a szememet, hogy kisakkozzam, miket is írtam fel és a gépen lévő jegyzeteket is sorba rendeztem, akkor megvilágosodtam és… A nagy részét a kukába dobtam.
Szóval Dórinak hívnak. És meghaltál.
Elindult az ujjam. Jelenetek születtek, érzések váltakoztak. A napok teltek, a történet nem engedett. Bizonytalan voltam. Mindenben. Még a címben is. Pedig amikor az egyik barátom kört formált a mutató- és hüvelykujjából, akkor megérkeztem. Nem lehet más a cím.
Megszületett a Belenéztél és Dóri karaktere. És elkészült a kézirat.
Jó, nem, ez nem igaz. Nem így megy.
Több jelenetnél megálltam, mert bizony nem volt jó az idővezetésem. Miért ne írnám úgy a fejezeteket, hogy a múlt és a jelen váltakozik? Persze, miért ne???
(Nehogy egyszerű legyen.)
A történetre figyeltem, a technikára, mindenre. Ettől függetlenül pocsék nulladik verzió lett, viszont hittem benne. Hálás voltam a bétaolvasóknak, több megjegyzést tudtam hasznosítani.
Nem álltam meg. Átolvastam még egyszer, meg még sokszor. Átírtam több részt, húztam, toltam, formáztam. Nem volt jó. Valami. Nem. Volt. Jó.
Majd miután többen elolvasták és más-más véleményt mondtak ugyanarra a jelenetre, akkor rájöttem.
Én hiányoztam belőle.
Mármint nem az én történetem, mert természetesen fikció, hanem a hangom. Annyira meg akartam felelni mindenkinek, és elhittem sok dolgot, hogy újra nekiugrottam.
Enyém volt az éjszaka, a madarak csicseregtek. Dóri és családja pedig a kezeim között kelt életre. Mutatták az utat, súgták a szavakat. Ez már nem az én történetem volt, hanem az övéké.
Áramlott bennem az energia, az órák perceknek tűntek. Napokig ez ment, majd az utolsó körben fejezetenként hangosan felmondtam telefonra, hogy meghallgassák. (Köztük az egyik unokatesóm, aki nem szokott olvasni, és a kéziratomat meglátva kiborult a sok laptól, de a hallgatása után bizony elkapta a történet.)
Én pedig ahogy hangosan olvastam, úgy láttam meg a maradék hibákat.
És a végeredmény: most már nem rossz.
Mielőtt elküldtem volna néhány kiadóhoz, azért megszorongatott még egy picit a szinopszis, a bemutatkozás és az e-mail megfogalmazása. De az idő mindent megszépít, ugye.
Ami viszont biztos, hogyha rajtam múlna, egy regényem sem jelenne meg. Nem tudom lezárni, nem tudom azt mondani, hogy ez jó. (Szerencse, hogy több jó szakember van kicsiny országunkban.)
Itt 2025-öt írtunk.
Igen, két év telt el az első szó és a küldés gomb megnyomása között. Kőkemény tanulás, idegörlő pillanatok, flow, katarzis… Ezt jelenti az írás.
Az élet abban a két évben sem annyira állt mellettem, ugyanakkor a tavalyi év végére tényleg megállíthatatlan lettem. (ezért is hozom a kis lábjegyzeteket a megéléseimről)
Ha azt hinnéd, ennyit írtam, akkor bizony tévedsz. Mert időközben született több rövidebb-hosszabb novellám és egy újabb befejezett kéziratom. Szegény, még nem tudja, hogy micsoda munka vár még ránk, de rá fog jönni. Viszont róla máskor mesélek, mert még bétázás alatt van és gyűjtöm az erőt (és időt), hogy belevessem magam vele az éjszakába.
Írni egy különleges érzés. Nem hasonlítható semmihez, amikor valaki ennyire rátalál a szenvedélyére. Mint a szerelem. Valójában megfoghatatlan. Szétfeszít az érzés, csak ő jár a fejedben.
A folytatásban néhány keresési előzményembe engedek betekintést. Csak saját felelősségre.