Január végére általában két dolog marad meg az ember életében: a karácsonyi égősor, amit még nem volt ereje leszedni, és a felismerés, hogy az élete ugyanolyan, mint az óévben.
Azért mentségemre szóljon, én tényleg próbáltam odatenni magam.
Nem akartam, hogy a következő évem is csak a túlélésről szóljon, ezért kerestem a legjobb módját az évzárásnak. Azt akartam, hogy amikor éjfélt üt az óra, végre úgy emelhessem fel a poharam, hogy nem az önsajnálat kerülget, hanem a büszkeség.
Ehhez egy tanácson keresztül vezetett az utam, amit egy munkatársam novemberben javasolt. A százas listákat. Azt mondta, ha egy problémára felírok száz megoldást, akkor a végére a stresszt felváltja a kreativitás, ezért könnyebb rálelni a tökéletes alternatívára. Ezt akkor nem értettem teljesen, de szeretem a listákat, és gondoltam, egy próbát megér.
Amúgy is unalmas volt a karácsonyom, ami annak a következménye, hogy a betegség képes volt az ünnepekre belém költözni és le kellett mondanom az amerikai utamról. Szomorú voltam, hiszen apámmal egy éve nem láttuk egymást, aki a lábtörése miatt a szokásos nyári vakációja alatt nem tudott meglátogatni, én pedig nem engedhettem meg magamnak.
De vissza a listához. Mivel jelenleg a pénz volt az egyetlen dolog, amiből látványosan hiányt szenvedtem, és már az izmaim kővé dermedtek az idegességtől, ennek feloldásának céljából írtam száz lehetőséget.
Egy spirálfüzetbe, amibe most is írok.
Mondjuk úgy, hogy a nulladik verzió.
Szóval, három kategóriára bontottam az ötleteket.
Bekarikáztam azokat, amik inkább hosszú távon térülnek meg, de biztonságosak. Ezeknél megnyugtatott a tudat, hogy legalább nem kerülök bajba, csak csődbe.
Sárga szövegkiemelővel jelöltem a gyorsabb, talán kategóriát. Ide kerültek azok az ötletek, amikről éreztem, hogy valószínűleg nem működnek, vagy alkalmatlan vagyok rájuk.
És ott voltak a pirossal kiemeltek. A gyors, de vagy illegális, vagy egyszerűen nem akarom kategória. El tudjátok képzelni, de ide került többek között a vesém eladása és minden más, amiknek a felírását követően biztos vagyok benne, hogy anyám odafent már elkezdte szervezni az angyali sereget, hogy vigyázzanak rám.
Voltak olyan lehetőségek, amiket egyedül nem tudtam volna megvalósítani, így be kellett avatnom a barátaimat. Bennük nem csak megbíztam, hanem számukra is fontos volt, hogy anyagilag kicsit jobban álljanak.
Két ünnep között átjöttek és felvillanyozva nyitottam ki a füzetet és felvázoltam minden tervet, kutatást.
Lillát és Dávidot a gimiben ismertem meg, bár nem indult zökkenőmentesen a kapcsolatunk. Erről már nem is beszélünk, ugyanis az érettségi óta elválaszthatatlanok voltunk. Ugyan az ötletem felvezetése utáni grimaszuk és hangos sóhajuk ezt megkérdőjelezte, aztán a végeredmény megerősítette: szilveszter éjjelén a Duna partján álltunk, egy üveg „siker” pezsgőt adogattunk körbe. Ez volt az a nap, amikor meg akartuk változtatni a jövőt, ehelyett egy olyan történettel gazdagodtunk, ami elindította bennem a változást.
December
Azt hiszem, huszonkilenc évesen még belefért, hogy az ember szilveszteri maszkban és parókában álljon egy irodaház előtt, és azon gondolkodjon, hogy ez tényleg jobb ötlet volt-e, mint mondjuk az OnlyFans.
Ennek az épületnek a földszintjén található egy utazásszervezéssel foglalkozó cég, ahol adminisztrátorként dolgoztam végig az évet. Időpontokat egyeztettem, leveleket válogattam, ajánlatokat szerkesztettem össze. Volt olyan része, ami kihozta a kreatív énemet, de valójában egyre mélyítette az utazási kedvemet. Ezt viszont napolnom kellett, mert a főbérlőm előbbre való volt mindennél.
És pontosan ezért készítettem el a listát, amiről kiválasztottuk az egyik legrosszabb opciót.
Percekig fagyoskodtunk az épület előtt és csak reménykedtem, hogy az ajtó nyitva lesz, mert kártyám csak bent tudott minket segíteni.
Nem csak a hideg idő miatt reszkettünk. Remegésem belülről erősebb volt, mint a kiskori félelmem, amikor még biztos voltam benne, hogy a szekrényben szörnyek élnek.
Ahogy Lilla és Dávid arcáról próbáltam leolvasni, hogy mennyire biztosak magukban, a parókák látványa nevetésre késztetett.
– Mit vihogsz, Molly?
– Ha látnátok magatokat, egyből elmúlna minden félelmetek.
Ahogy válaszoltam Lillának, már kezemben tartottam a telefont, hogy megörökítsem ezt csodálatos látványt.
Dávid hol rám, hol Lillára bámult, erőltetett vigyort küldve felém.
– Hogy tudtatok erre rávenni… – Dávid igazgatta kék műhaját és valószínűleg nem sokon múlt, hogy visszaforduljon.
– Bemegyünk, kinyitjuk az ajtót, onnan nyílik a másik kicsi helyiség és ott kell lennie a széfnek. Csak legyetek lazák, semmi feltűnő viselkedés, vesznek a kamerák – hadartam, miközben Dávid az arcát masszírozta, Lilla pedig a körmét rágta.
Nem jó jel.
A közelben egy kisebb tűzijátékot lőttek fel, aminek hangjára majdnem egymás karjaiba ugrottunk.
– Elég ebből, essünk túl rajta.
Ahogy léptem, meg is torpantam egy pillanatra, mert az üveg tükröződésében megpillantottam valamit.
– Lilla, kilóg a vörös fürtöd, dugd vissza. – Maffiafőnöknek képzeltem magam.
Nagy levegőt vettem és megtoltam az ajtót.
Kinyílt.
Ez viszont jó jel. Simábban ment, mintha a járda jegén csúsztunk volna.
Először a recepció mellett kellett elhaladnunk, ami a félhomályban félelmetesnek hatott. Lassan, szinte természetesen – amennyire remegő lábakkal normálisan lehet lépkedni –, fordultunk balra az irodák irányába. A kártyát már emeltem a terminálhoz, amikor Lilla felsikoltott, én pedig elejtettem a kártyát. A biztonsági őrrel néztem farkasszemet.
– Te jó ég, Iván, ránk hoztad a frászt!
Kezemet a szívemhez emeltem, de féltem az sem segít abban, hogy ne ugorjon ki a helyéről.
– Molly? Mit csináltok itt ilyenkor?
Nem csak engem, hanem az elejtett kártyát és a barátaimat is szemügyre vette.
Jogos kérdés. Mit is? Ja, csak betörünk.
– Elég kellemetlen… Szóval… – Odapillantottam Lilláékra, akik várták, hogy mondjam, amit megbeszéltünk. Közelebb hajoltam Ivánhoz és suttogóra fogtam.
– Itt nem messze az utcán ünnepeltünk, amikor a barátnőmnek megjött a havija és nincs nálunk semmi… Szóval gondoltam beugrunk az én itteni készletemért.
Zavarban voltunk, nem is kérdés, főleg Iván.
– Ó! Értem. Menjetek csak. – Intett, szemét viszont gyanakvóan összehúzta. – Bár, hárman kelletek hozzá?
– Én is pontosan ezt kérdeztem tőlük! – tette alá a lovat Dávid. – Kint akartam várni őket, de féltek bejönni egy elhagyatott irodaházba.
Nagyokat pislogtam a spontaneitásán. Nyoma sem volt a pár perccel ezelőtti félelemnek.
Összeszedve magam újra felemeltem a kártyát. Az ajtó olyan halkan nyílt ki, mintha a cég is bűntárs lenne a saját kirablásában. Megfordultam, hogy egy mosolyt küldjek Ivánnak, aki úgy állt Dávid mellett, mintha az ő személyi testőre lett volna.
Dávid a fejét az iroda felé billentette, amiből rájöttem, hogy ő megvár Ivánnal.
Lillával abban a helyiségben voltunk, ahol én szoktam dolgozni. Innen nyílt egy mini konyha és egy mini zug, ami egy gardróbra emlékeztetett, csak itt nem ruhák, hanem rengeteg dokumentum, brossúra és a széf található. Vagyis így tudtam.
– Esküszöm, hogy itt kell lennie – suttogtam, miközben a maszkom széle folyamatosan a szememet irritálta.
– Molly, itt csak lefűzött számlák vannak meg egy elszáradt fikusz – hadarta, amitől a pulzusom olyan magaslatokba szökött, ahol már alig volt levegő. – Komoly akcióról beszéltél, de nézz körül! Innen maximum a kávéfőzőt tudjuk elvinni. Ami amúgy vízköves. – Fintora egyszerre fejezte ki undorát és csalódottságát.
Értetlenül járattam a szememet ide-oda.
– Honnan tudod, hogy vízköves? – tettem fel a legfontosabb kérdést.
– Ránézésre megmondom. Szerinted a nemzetközi kapcsolatokért felelős anyám melletti gyakornokságom alatt nem tanultam ilyen létfontosságú és ehhez hasonló dolgokat?
Csípőre tett kézzel forgatta a szemét. Utálta azt a helyet. Anyja nem hagyott neki más választást, harminc éves koráig odaköti az élet.
– Már nincs sok vissza, utána mehetsz, ahova csak szeretnél.
– Hat hónap. – Akkorát sóhajtott, hogy azt hittem, kinyílik egy titkos ajtó. – Visszaszámolok, hidd el.
Ebben a pillanatban a zsebemben lévő telefon üvöltve rázkódni kezdett. A néma éjszakában úgy szólt a csengőhang, mint egy sziréna. Magam sem tudom, hogy miért, de azonnal a konyhapult mellé guggoltam. – Alex! – hadartam, és a pániktól vezérelve ki akartam nyomni a hívást, ehelyett felvettem.
Alex arca felvillant a FaceTime-on, háttérben a ragyogó kaliforniai napsütéssel. – Happy New Year, sis! – harsogta Alex vigyorogva. – Hol vagy? – Értetlen arckifejezéssel meredt a kijelzőre.
– A munkahelyemen. Bejöttünk pisilni.
Csak úgy csúsztak ki belőlem a hazug szavak.
– És miért suttogsz?
Erre Lilla leült mellém, feltolta a maszkját és kikapta a kezemből a telefont.
– Épp romba döntjük a jövőnket – suttogta, teljes meggyőződéssel.
– Nagyon furák vagytok – nevetett fel Alex.
– Majd elmesélem, ha kijutottunk. Visszahívlak, jó?
Kinyomtam a hívást.
A kezem még sosem remegett így.
– Lilla, menjünk innen.
Nem számított, hogy semmit sem találtunk. Nem, ez nem igaz. A szívem mélyén nagyon örültem neki, mert így ténylegesen semmit sem követtünk el, amit megbánhattunk volna.
Kilépve az utcára megtorpantunk a látványtól.
– Mennyi ideig voltunk bent? – Dávid levette a parókáját, izzadt barna haját igazgatva, vigyorogva nézte a havat, ami ropogott a talpunk alatt.
Több centi hó fedte be az utakat és a járdát, ami meglepett minket, hisz épphogy csak szállingózott a bejutásunk előtt. A dermedt levegő simogatásként hatott, a nyugalom finoman áradt szét a porcikáimban.
Lehajoltam és gyúrtam két hógolyót, amikkel célba vettem két bűntársamat. Futásnak eredve hócsatáztunk.
Ahogy a partra értünk, a hideg szél az arcunkba vágott, de a szabadság íze jobb volt, mint bármilyen zsákmányé. Elővettem a táskámból az üveg pezsgőt, amit eredetileg a „sikerre” tartogattam, és a jeges korlátnak dőlve körbeadtuk.
A hó töretlenül esett a sötét folyó felett. Ránéztem a füzetemre, ami a táskámban lapult, és tudtam, még nincs vége a történetnek.
– Szóval… – kezdte Lilla, miközben a futástól, vagy talán a pezsgőtől, kicsit kipirult az arca. – Mi a tanulság?
– Az, hogy bűnözőnek rosszabb vagyok, mint adminisztrátornak – sóhajtottam, majd elnevettük magunkat. – De legalább nem börtönben kezdjük az évet.
– Ja, mondjuk csak a te neved virít a belépésnél. Mi inkognítóban voltunk.
– Igaz. A ott villog a rendszerben: Molly megérkezett bűnözni éjjel 23:45-kor. Viszont az eredeti ötlet szerint azt mondtam volna, hogy elhagytam a kártyámat. Bíztam benne, hogy nem futunk össze senkivel.
Egy pillanatig csak a folyót bámultuk. Vegyes érzések cikáztak bennem, amitől egy pillanatra a melegség is elöntött. Szerintem még csak nem is pislogtam.
– Tudjátok miért volt mégis tökéletes ez az este? – váltottam szentimentális stílusra.
– Nyilván miattunk.
Lilla és az ő önbizalma. De igaza van. Szerencsés vagyok, hogy van két olyan barátom, akik a világ legbénább ötletei ellenére is mellettem állnak. Vállalva minden kockázatot. Meg persze a kék és rózsaszín hajkoronát.
– A listán van még kilencvenkilenc pont. Valamelyiknek működnie kell, nem?
Összeölelkeztünk, majd elindultunk, hogy melegebb helyen ünnepeljünk, hiszen már zsibbadtak az ujjaink és arcunkra fagyott a mosoly.
A tűzijátékok gyors egymásutáni robbanása jelezte, hogy éjfélt ütött az óra. Átléptünk egy új évbe.
Nos, igen, így telt az év utolsó napja. Az év első hónapja pedig tervezéssel, fókuszálással, és munkával. (Igen, még ugyanott dolgozom.)
Alexet beavattam az életem nehezebb részleteibe, amitől teljesen kiborult. Azonnal a segítségemre sietett, és támogatta a lakhatásomat – a tulajnak utalt annyi pénzt, hogy fél évig biztos a lakhatásom. Nem szerettem volna segítséget kérni, mert világéletemben azt bizonygattam, hogy márpedig én egyedül is megállom a helyem. Ami tényleg így van, viszont nem mindenre van ráhatásom.
Küldtem Alexnek képeslapot, amiből szeretnék hagyományt teremteni. A téli Budapestet ábrázoló kép hátuljára ezt írtam:
Alex, januárban arra jöttem rá, hogy a szabadság nem ott kezdődik, hogy van elég pénzed, hanem ott, hogy van kinél a földön ülve röhögni azon, hogy még bűnözőnek is alkalmatlan vagy. Úgy tűnik, idén sem fogom a világot megváltani, csak magamat próbálom nem elveszíteni. Az új listám elkészült, meglátjuk, mi lesz a vége.
Ölel testvéred, Molly.
Oké, a január lehet, hogy nem hozott nagy változást, de bennem megmozdult valami és én ezt innentől papírra is vetem, hogy legyen miről számot vetnem decemberben.
Kezdem azt hinni, hogy a százas lista nem arról szólt, hogy mindenáron meg kell gazdagodni, vagy hogy hamar elérjünk célokat, hanem arról, hogy elinduljunk akkor is, ha az első állomás csak egy vízköves kávéfőző.
Jósnő. Ezt is tegyem listára. Valamelyikre.
Mozgalmas egy évnek nézek elébe. Főleg, hogy meg kell tanulnom rendesen főzni. Lehet, hogy ez sem jó ötlet, bár mondjuk hasznosnak hasznos.
Nos, egy biztos: nem tudom eldönteni, hogy félelem vagy izgatottság kerített hatalmába. A gyomrom liftezik, a mellkasom dübörög.
A januárt ezennel lezártam.