Januárban majdnem ráléptem a bűnözői útra, februárban ennél is veszélyesebb ötletem támadt: rendet rakok az életemben. Az új havi listámat a mosógépem inspirálta, aminek nálam kifejezetten jól ment a sora, mégis centrizés közben elindult az ajtó felé, mintha új otthont keresne. Vagy meg akarna enni.
Kolléganőm novemberi receptjét használom minden hónapban, azaz egy problémára száz megoldást írok fel. Ezek közül kiválasztom a legjobbat, és megvalósítom. Tudom, tudom, januárban ez nem sikerült, de az volt az első palacsinta. Most élesítettem a tollamat, és a mellékállás szerzése mellé az életem átalakításához szükséges hozzávalókat írtam fel.
Igen, eddig jutottam. Megzavart az őrjöngő mosógép. Rohantam és elkaptam. Ugrált a kezem alatt, miközben óvatosan visszaterelgettem a helyére. És ha ez nem lett volna elég, a végkifulladásában ugrott pár nagyobbat, majd végleg megadta magát. Nem nyílt ki az ajtó, a ruhák fogságba kerültek. Leültem mellé, felhúztam a térdemet a mellkasomhoz és rádőltem.
Baromira nem így képzeltem ezt a felnőtt életet, de tényleg. Mármint tisztában voltam vele, hogy ami tönkre mehet, az tönkre is fog, de tök jó lenne, ha mondjuk ötévente egy tenné ezt velem. Az, hogy minden hónapban van valami… inkább valamik, az kicsit sok. Néhány napja arra értem haza, hogy folyt ki a víz a mosogatóból. Elindult magától – állítólag egy nyomás miatt –, és a kicsit sem új csap kijött a helyéről. A zuhatag pedig olyan gyors áramlással csapódott a lefolyó felé, hogy az nem nyelte el.
Tocsogtam a tehetetlenségben.
Vajon van jelentése annak, hogy nálam a vízzel kapcsolatos háztartási dolgok kelnek öntudatra?
Írjam fel a szerszámokat a listámra, és azoknak a használati lehetőségeit. Jó lesz negyvenhatodik pontnak.
Eme csodás önsajnálatomat a csengő hangja törte meg, majdnem úgy ugrottam fel, mint az előbb a mosógép. Mivel a ruháim egy része fogságban volt, a másik fele még a szennyesben, így a legszexibb ruhámban vonultam az ajtó felé: nyúzott melegítőnadrágban és unikornisos pólóban. Ilyenkor a filmekben az ajtó másik oldalán az a férfi állna, aki a jövendőbeli férjem lesz.
Nézzük.
Kelletlenül nyitottam ajtót.
– Hello, szomszéd. Ismét.
Hát, nem a filmek világában élek.
– Én nagyon elnéző ember vagyok, nem csináltam balhét a beázás után sem, de ez a hang, amit az előbb csináltál… Mit csináltál? Azt hittem leszakad a plafon!
Pont te hiányoztál.
Az alattam lakó, pedáns srác, aki amúgy marha jóképű, de a stílusa pánikrohamot keltő.
A listáról kihúzni a lakásrendezést, írjam fel helyette valamelyik tanfolyamot, ahol bárminemű szerelést megtanulhatok, hogy elkerüljem a szomszéd feljelentését. Sőt, egyenesen az első helyre tegyem.
– Az a hang… – Úgy csináltam, mintha gondolkodóba estem volna. – Ja, éppen a bugyijaimat próbáltam megmenteni, de én voltam a gyengébb.
Áron arca megmerevedett, majd pislogott párat. Végigmért, és mint aki fél a választól, megkérdezte, hogy mi?
– A mosógép. Az ugrált el, majdnem kijött a fürdőből. Aztán megállt, és bent maradtak a ruháim.
A szemforgatása nem tudom mit jelentett, de a mellkasomban lévő feszültség kezdett átsugározni az öklömbe.
– Mutasd. – Lesajnáló kézmozdulata a lakásom belseje felé nem kecsegtetett sok jóval, de bátor nőként beengedtem.
Áron a fürdő felé vette az irányt.
Hátulról tök normálisnak tűnik ez a fickó.
– Minden esetben, amikor egy elektromos tárgy meghibásodik, húzd ki a konnektorból. Kivéve, ha ömlik rá a víz.
Rám sem nézve, kimérten beszélt. Mozdulatai tapasztaltak voltak, csipetnyi pökhendiséggel keverve. Először a gép hátuljához nyúlt, de nem láttam, miért. Aztán lehajolt és kinyitotta az ajtót.
– Varázsló vagy – jegyeztem meg, ami egy őszinte gondolatom volt.
– Megszüntettem az áramforrást, így nincs mi zárja az ajtót. – Lesajnáló tekintet, megint. De a hangja… mintha enyhült volna. Talán nem is olyan elvetemült, csak megjátssza magát? – Mondjuk, ha ennyire megtömöd a dobot, az nem tesz jót neki. Ennyi erővel betont is keverhettél volna.
Visszaszívom. Pszichopata.
– Megadom a szerelőm elérhetőségét, jobb lesz, ha ránéz egy szakember. Nekem is volt egy gépem régen, ami sokat ugrált, annak elég volt a lábait kicserélni. – A zsebéből kihúzta a telefonját és diktálni kezdte a számot. – Amúgy mikor volt kitisztítva?
Elég bambán nézhettem rá, amiből egyből leszűrte, hogy…
– Szóval soha.
– Ezt nem mondtam. Csak nem tudom mikor. Pár hónapja lakom itt, azóta biztos nem.
– Molly, két éve vagyunk szomszédok.
– Igen, akkor nagyjából huszonnégy hónapja.
***
Három szakácskönyv hevert a konyhaasztalon, mindegyik valami alapétel elkészítésénél volt nyitva. Lilla a telefonján videókat keresgélt. Olyan leírásra vágytunk, amit tényleg el tudunk készíteni. Nem vagyunk annyira kezdők, de a főzés eddig nem tartozott az erősségeink közé. Finoman szólva.
Lilla néha felnevetett, amiből arra következtettem, hogy ez a „főzős videó keresés” nem annyira eredményes nála. De azért tudtam olyat mondani, amitől levette a szemét a kijelzőről.
– A „Szépfiú” Áron? Bent volt a fürdődben? – Rátámaszkodott az asztalra, és csillogó szemeivel várta a beszámolómat. Lilla ugyanis odáig volt Áronért, pedig alig párszor látta.
– Nem csak bent volt, de még a kezét is beletörölte a törölközőmbe kézmosás után. Jó áron eladom neked. – Én közben lelkesen, akarom mondani, rettegve lapoztam egyet a Nagymama receptjeiben.
– Marha vicces vagy. – Fintorgott, mint aki megsértődött, közben a fürdő felé sandított. – És mit csinált? Beszéltetek? Ne kelljen már mindent kihúznom belőled…
– Beszélgetésnek nem mondanám. Ellátott néhány instrukcióval, közben fejeket vágott az unikornisos pizsimre, sőt, kézmosás közben végigmérte a polcomat és a szemét forgatta, mint mindig, amikor találkozunk. – Idegesített az a lenéző stílusa, de valamiért azt érzem, hogy ez csak a felszín, a szíve mélyén szerethető a srác. Lillához még passzolna is. Mondjuk, ha összejönnének és itt lógnának… na, ezt a képet törlöm a fejemből. – Ezért is hívtalak át.
– Nem azért, hogy együtt tanuljunk meg jól főzni?
– Ez volt az alapötletem, de sikerült kitakarítom a mosógép alját, ami valójában nem volt vészes – csak kicsit áztattam el a padlót –, és szerettem volna újra beindítani, de a félelmem nem engedte, hogy ezt egyedül tegyem.
– Aha, ha megöl a mosógép, haljak veled? Amúgy akkor menjünk, kapcsoljuk be.
– Megtettem, akkor indítottam el, amikor felcsengettél.
– Nem hallom, hogy menne – észrevételezte Lilla, és igaza is volt. Egy ideje nem hallottam a duruzsolást.
Mást viszont igen.
– Ó-ó!
– Ez mit jelent? – Lilla kihúzta magát és ismét rám meredt, de most a csillogás a szeméből elmaradt.
Felálltam és kikapcsoltam a zenét.
– Akkor ez nem a zenében lévő ritmus… – állapítottam meg, mire az arcomon lévő összes izom görcsbe rándult.
Beszaladtunk a fürdőbe.
A dob lassan mozgott, minden fordulatnál ijesztő hangot hallatott. A ruhák csak áztak. Az ujjaim bizseregni kezdtek, és a reggeli gyomorgörcs újra elkezdett úrrá lenni rajtam.
– Ez normális? – Lilla oldalra döntött fejjel figyelte a gép újabb produkcióját.
– Itt az ideje szerelőt hívni.
Kiszaladtam a telefonomért, és tárcsáztam is a számot. Mire felvette, már újra a mosógéppel néztem farkasszemet. Hadarva bemutatkoztam, elmondtam a reggeli harchelyzetet, majd illusztráltam a nyek-nyek hangot. Nem tudom, mire gondolhatott a férfi a vonal másik oldalán, de akkorát sóhajtott, hogy majdnem eldobtam a telefont.
– Oké, jobb lesz, ha kihangosítom – vetettem fel, gondoltam ez többet segít, mint az én hangutánzásom.
Hárman füleltünk. Micsoda kapcsolatépítés.
Lilla a szájára tapasztotta a kezét, nehogy hangosan elnevesse magát, ahogy engem bámult. Hozzábújva a géphez úgy nézhettem ki, mint aki egy világmegváltó felfedezés határán rögzíti az eseményeket. Vagy a szívzörejt feltérképező orvos. A rezgést mindenesetre átvettem, remélem kisimítja a bőrömet.
– Ez tényleg nem hangzik jól – konstatálta Vizes Laci a vonal másik végéről. – Én csak bólogattam, hiszen nem véletlenül hívtam. – Megnézem, de csak holnap tudok beugrani. Addig inkább kapcsolja ki, és húzza ki a konnektorból.
Igen, az áramtalanítás. Ezt megtanultam Árontól. Nem nagy dolog.
A telefont a zsebembe csúsztattam, majd rátenyereltem a mosógépre fejrázás kíséretében. Az ágyon kívül ezt az egy dolgot kellett ebbe a lakásba megvennem, azaz ez nem egy nyugdíjazás előtt álló darab.
Semmi baj, nyugodjunk meg, holnap megjavítják, és minden mehet a normál kerékvágásban.
Nagy levegőt vettem, aminek öblítő és szánalom szaga volt.
Lilla a vállamra tette a kezét, azt gondoltam, valami vigasztalót vagy bátorító gondolatot fog mondani.
– Figyi. Szerintem most menjünk vissza a konyhába és folytassuk a receptek átnézését. És süthetnénk valamit, amit levihetünk Áronnak, hogy megköszönjük a Vizes Laci számát.
Odakaptam a fejemet. Hitetlenkedésemet azonnal felváltotta a nevetés. A hasizmom megfeszült, a torkomból pedig vibrálva tört fel az a hang, amit csak akkor ad ki az ember, amikor a sok pofon után elkezdni élvezni a ritmust. Egy pillanatra tényleg elhittem, hogy egy tálca muffin megmentheti a méltóságomat.
Ha nem égetjük oda.
Ahogy elérkezett a másnap, türelmetlenül vártam a szerelőt. És Dávidot. Ugyanis ő ért rá a segítő szerepére. Meg talán jobb is, ha egy férfi áll mellettem, így talán kevésbé mer lehúzni a Vizes Laci. Nem mintha féltem volna tőle, csak izzadtam és jéghideg volt a kezem.
Oké, stresszeltem.
Előző nap a sütés elmaradt, mert az első tojás, amit felütöttünk, az olyan büdös volt, hogy elvette a kedvünket, de ma újra lelkesen odakészítettem az alapanyagokat az asztalra. Nem adtam fel, az életem minden területén fejlődni fogok. Ezt bizonyította az is, hogy még este mindennek megnéztem a szavatosságát, megváltam az őskövületektől, és csakis friss alapanyagok sorakoztak az asztalon.
Dávid meglepődött, de kedvesen fogadta a próbálkozásomat. Pedig evett már például életem első lencsefőzelékéből… Jó, inkább kóstolta, mert megenni senki sem tudta.
Azóta többször emlegette…
– Mit fogsz készíteni? – kérdezte, miközben vigyorral az arcán szemügyre vette a sütőport, tojásokat, aromákat…
Lehet, hogy több mindent halmoztam fel, mint kellett volna, de olyan inspirálóan hatott rám a látvány.
– Gondoltam segíthetnél kitalálni. Amúgy nagyon jól nézel ki, hova készülsz?
Amikor elegáns ruhában belépett az ajtón, olyan bizsergés futott át rajtam, ami már nagyon régen. Valami új illat is körbe lengte.
Dávid, az én jó barátom. Mondom barát…
– Állásinterjúra megyek. De ráérek még, csak nem akartam már hazamenni készülődni.
Felemelt egy almát a pultról, megtörölgette és beleharapott.
– Nem is mondtad! Melyik céghez mész? Amúgy örülök neked! Akkor ma a sikeredre sütök valamit. Ehetőt, ígérem. – Száját összeszorította, mint aki visszatartja a nevetést. – Ne haragudj, hagylak szóhoz jutni.
Mosolya mögött valami más is volt, de nem jöttem rá, hogy mi lehetett az. Nem rossz dolog, hanem valami… pajkosság? Láttam már ezt az arcát, de az más lányokkal szemben volt.
Két rágás között megköszönte, a szemét nem vette le rólam.
– Amúgy te inspiráltál, hogy próbáljam meg – jegyezte meg csámcsogva.
Kérdőn néztem rá, majd meg is magyarázta.
Mindig bíztattuk, hogy keressen valami olyan munkát, amiben nem csak sikerélménye lehet, de jól is kereshetne. Az önbizalma nem járt túl magason.
– Ahogy elindítottad ezt a listázós dolgot először furcsálltam, aztán én is megcsináltam. Úgy hívom, hogy Sín, azaz sínre teszem a dolgokat. Bármi is legyen az. Szóval felírtam sokféle munkát és hobbit, majd jelentkeztem pár helyre. – A lazasága átváltott egyfajta magyarázkodásba. – Ez nem jelent semmit, lehet, hogy száz helyre el kell majd mennem és nem kellek senkinek… de az, hogy behívtak, nekem már sokat jelentett. Babonából nem mondom el, hogy hova. – Kacsintott. Aham, ő nem is babonás, én úgy tudtam. Vagy az is lehet, hogy pontosan tudom hova fog menni…
Folytatta az alma csócsálását, és jött egy érzés, hogy nem kell semmit sem mondanom. Odaléptem hozzá, és megöleltem. Bal karjával viszonozta, jobbjában szorongatta az almacsutkát.
Magamba szívtam parfümjének felhőjét, ami az egyik legjobb, amit eddig rajta éreztem. Kicsit fás, kicsit füstös illat, amit én nem igen kedvelek, de valami még van benne, amitől friss és csalogató. Nem tudom, de tetszik.
Mérhetetlen nyugalom áradt szét bennem.
Aztán a szerelő megérkezett.
Letette a fürdő padlójára a szerszámos táskáját, amit szemrevételeztem – persze nem mertem megkérdezni, hogy mi micsoda. Nagyjából két mondatot váltottunk vele, utána némán nekiállt buherálni a gépet. Dávid az ajtóból figyelte, én pedig, hogy ne legyek útban, bementem a konyhába, hogy legalább néhány receptet megnézzek.
Ráböktem egy citromos sütire, amihez minden hozzávalót csak össze kellett keverni, aztán mehet tepsibe, és a sütőbe. Tökéletes.
Ha az élet citromot ad…
Süsd meg a kis mocskot!
Drága Alex,
Sajnálom, hogy ebben a hónapban kevesebbet sikerült videóban beszélgetnünk.
A február egy rövid hónap volt, de annál mozgalmasabb. A képeslapra nem férne ki mindaz, amit szerettem volna ráírni, ezért kicsit rövidítettem.
A mosógép működik, a dobbal volt valami gubanc. Azért remélem, hogy a szerelő továbbra is elérhető marad.
Dávid megvárta a sütit. Túlélte, sőt, nem is egy szeletet evett.
Lillával pedig tényleg megpróbálkoztunk néhány új recepttel. Megtanultam, hogy nagyon figyeljek az olajra, mert kigyulladhat. Oltási javaslatom: mindig legyen kéznél olyan fedő, ami belepi a serpenyőt.
Ja, és ha így folytatom, pár éven belül „Szerelő Mollyként” fogok szerepelni sok ember telefonjában.
A listára sikerült száz dolgot felírnom, de az első tíz pontot leszámítva, szerintem mind sárga és piros jelölést kaphatott volna, szóval erre márciusban jobban oda fogok figyelni.
És ami a legnagyobb öröm, hogy a következő hónapban elkezdek hétvégente is dolgozni, de ezt majd telefonon elmesélem. Annyit elárulok, hogy több köze van a lócitromhoz, mint a citromos sütimhez.
Ölel testvéred, Molly