A számba repült egy légy. Ezen a napon fél ötkor keltem. Az egészségtudatos márciusom elég vad fordulatot vett.
Szerettem volna a testemnek és lelkemnek megfelelően gondját viselni. Februárban már sikerült finomakat főznöm – meg kevésbé jókat is – ezért nem riadtam meg az étkezésem átalakításától. Mondjuk a legyet nem írtam a listára, ellenkező esetben piros jelölés illette volna.
Mik voltak a terveim a hónapra?
A megújulás kérdéskörömhöz záporoztak az ötleteim. Úgy gondolom, hogy az egyik legösszeszedettebb, legreálisabb lista lett eddig, szerintem több dolgot be lehetne építeni a mindennapokba.
És még megannyi csodás gondolat, amiknek a leírásával egyből új embernek éreztem magam. A hét első felében ébresztőóra nélkül pattant ki a szemem, és az éledező természetet lestem a konyhaablakból, amíg lecsurgott a reggeli koffeinadagom. A munka utáni szabadidőmben bújtam a kemikália listákat, elkezdtem újra tornázni és lefekvés előtt olvasni. Az izgalmam egészen hétvégéig tartott.
Januárban a Pénzszerzős száz ötleteimet nem éppen a legmegfelelőbben találtam ki, ezért a februári listámra csak annyi került, hogy másodállás szerzése. Akkor úgy voltam vele, jöjjön, aminek jönnie kell, bármit elvállalok.
Persze, ha nem pirossal jelölhető az a feladat.
Legális munkát kerestem, amire rá is bukkantam még a hónap vége felé.
Szóval, a kezdőnapom egy szombat reggelre esett. A reggel alatt a hajnali hét órát értettem, amiért én fél ötkor keltem. Én. Látszik, hogy elszánt voltam. Vagy csak nem gondoltam végig. Mindegy, örültem, hogy lett egy plusz bevételi forrásom, ami azért nagy dolog, valljuk be. Nekem biztosan az. Az utazásszervezős munkámat szeretem, a kollégákkal jól kijövök, ami miatt nem célom új főállást keresni. Meg nem is vagyok rossz benne.
Na, de hol kötöttem ki?
Egy lovardában. Lovak ugyan nem voltak, mert már ősszel elkerültek máshová, de a hideg idő miatt csak egy hónapja fogtak hozzá a munkálatokhoz. Itt ugyanis egy táborozó helyet szeretnének kialakítani.
A magányosan várakozó helyszínen mindent úgy hagytak, ahogy volt.
Nem gondoltam, hogy ilyen sokan lesznek itt hajnalok hajnalán. Ezek után már kevésbé sajnáltam magam a koránkelés miatt. Viszont én voltam az egyetlen, aki egy szál banánnal és egy üveg vízzel próbált úgy tenni, mintha tudná, mit csinál. A többiek kávégőzbe burkolózva hallgatták a teendőket, én eközben próbáltam nem tudomást venni arról, hogy a lábam már tíz perce jéggé dermedt.
– Nyugi, kislány! Ha ügyesen dolgozol, akkor hamarosan meleged lesz – vigyorgott rám egy férfi.
Magamra erőltettem egy mosolyt.
Az eligazítás után elindultunk a kijelölt helyekre. A listámon szereplő természetközeliség címszó alatt picit sterilebb dologra gondoltam, mint a bokáig érő sár, és nem azért, mert sosem volt benne részem, hanem egy álom miatt.
Anyukám halála után nehezen ültem meg a seggemen. Folyamatosan kellett valamit csinálnom, ezért a barátaimmal elég sokat lógtunk az erdőben, meg elhagyatott helyeken. Egy ilyen este után vízben úszva ébredtem: egy sártenger akart elnyelni. Hiába kiabáltam, hiába akartak kihúzni, nem eresztett.
Finoman megráztam a fejemet, kitolva belőle a negatív képeket, és arra összpontosítottam, hogy ezeket a napokat edzésnek is leírhatom, ami kettő az egyben projektet jelentett. Sőt, ezek szerint szauna is lehetne, szóval három az egyben.
Már megérte felkelnem.
Betipegtem az egyik karámrészhez, ahol rozsdás zablák lógtak a falról. Bár kínzó eszközöknek is elmentek volna. A levegőben a széna és a múltbéli lócitromok édeskés, poros illata keveredett. Pókháló erdő vett körül, amik leszedése majdnem kudarcba fulladt. Olyan erősek voltak, hogy néha csapdába ejtették a seprűmet.
És itt indult a kis rovarral a történetem. Vele is.
(Megnyugtatás képen közlöm, hogy kiköptem.)
Két óra folyamatos munka után a gyomrom kiabálni kezdett. Letettem a gereblyét, majd kézmosás hiányában a nadrágomba töröltem a kezemet, ami nemhogy tisztább nem lett, de még több kosz került rá. Akkor végig néztem magamon: sár, széna és ki tudja mi borított be mindenhol. A szagomról nem tudok nyilatkozni, de esélyes, hogy eggyé vált a hely bukéjával.
Kerestem egy ülőalkalmatosságot, ami kimerült egy traktor gumijában. Kivettem a táskámból a lapuló banánt, ami nem tudom mitől, de tényleg szinte lapos lett. Nem számított, nagyon éhes voltam. Majszolásom közepette írtam egy üzenetet Lillának, de mielőtt a küldés gomra nyomhattam volna, egy ismerős hangra lettem figyelmes.
– A statikai szakvélemény szerint a főtartó gerendák még menthetőek, de a tetőszerkezetet teljesen le kell bontani.
Megmerevedtem, még rágni is elfelejtettem. Ezen a mocskos helyen nem számítottam rá. Valójában senkire, akit ismerhetnék. Nem tudtam megállni, odafordultam. Igen, ő az. Már folytattam is a Lillának szóló helyzetjelentést: Nem fogod elhinni, ki bukkant fel!
Látta, gépel.
– Ne csigázz! – jött a válasz.
– Áron.
Látta. Gépel. Nem gépel. Gépel. Hív.
A telefonból Lilla hisztérikus hangja szűrődött ki, egészen az agyam legmélyéig hatolt. Halkan jegyeztem, hogy csak ennyi a sztorim: Itt van. Nem hinném, hogy észrevett, és valójában nincs is jelentősége. Csak nagyon meglepett, hogy egy olyan srác, akit szinte csak élére vasalt ingben láttam, az vajon mit csinálhatott itt. Közben persze eszembe jutott, hogy építészmérnök, vagy mi, de valójában mi a pontos munkája, azt nem tudtam. Sosem beszélgettünk mélyebben. Nem is beszélgettünk: én mindig szégyenkeztem, ha összetalálkoztunk, mert az azt jelentette, hogy valami történt a lakásban.
Közben felvettem a táskámat, kezemben a banánhéjjal és fülemen a telefonnal visszaindultam a helyemre, nehogy azt higgyék, hogy nem vagyok jó munkaerő. Néhány lépés után eltettem a telefonomat, amikor egy vágást éreztem a bokám közelében. Felszisszentem és lenéztem. Egy vasrúddal találkoztam össze, aminek biztos van rendes neve is, de nem mutatkoztunk be egymásnak, egyből a közepébe csaptunk a kapcsolatunknak: a húsomig hatolt.
Elléptem onnan, és újra lenéztem, mert a nadrágom átnedvesedett azon a részen. Egy sötétebb folt kezdett éktelenkedni rajtam, ekkor felfogtam, hogy vér folyik a lábamból.
– Hé, te lány, vérzel? – kiabált oda a reggelről jól ismert fickó, aki pár méterre tőlem tolt egy talicskát.
Erre mindenki odafordult felém, én meg összeszorított szájjal bólogattam.
– A mérnökök szeretik a kiszámíthatóságot. Te viszont az élő bizonyítéka vagy annak, hogy a káoszelmélet élő dolog.
És igen, hölgyeim és uraim, Áron odajött. Természetesen nem azzal kezdte, hogy hogy vagyok, pedig még egy mosógépet is előbb áramtalanítana, mielőtt nekiesne. Úgy látszik, én másfajta figyelmet érdemeltem ki tőle, kihagyva a bevezető köröket.
Lehet, hogy csak vicceskedett, ahogy Lilla mondaná, közben meg előbb semmisültem meg, mint a tető.
– Nem, Áron, nem vagyok mindig szerencsétlen, ez csak a véletlen műve.
– Ekkora véletlenre nem is számítottam, hogy pont te megfordulsz egy ilyen helyen, ahol csak veszély leselkedik rád.
– Én sem számítottam arra, hogy te bemocskolnád a cipődet… – nem tudtam befejezni a mondatot, mert éles fájdalom futott végig a lábamon.
Bekísértek a konténerirodába, ahol egy ollóval lentről felfelé felvágták a nadrágom szárát.
Ha két felnőtt férfi szeme elkerekedik, amint meglátják a lábadat, az vajon mit jelent?
* * *
Három órával, négy öltéssel, és egy tetanusszal később a kórteremben a papírjaimra vártam, hogy hazamehessek. Közben Alex nevetését hallgattam videóhívásban, aki először megijedt, hogy kórházból jelentkeztem, majd a helyzet felvázolása utána viccesnek találta az egész napomat.
– Imádom, hogy izgalmasabb az életed, mint egy Netflix-sorozat – nyögte ki az én drága testvérem. – Örülök azért, hogy nem történt nagyobb baj.
– Még mindig vigyorogsz, így azért nem vagy túl hiteles. – Durcáskodtam egy sort, majd folytattam. – Viszont tényleg örülök, hogy csak az önbecsülésemet vesztettem el. Majd megkeresem valamelyik sarokban.
– Jaj, Molly, ne legyél már ilyen. Ez bárkivel előfordulhat.
Nagyokat pislogva oldalra döntöttem a fejemet és bámultam a kijelzőt.
– Oké, mondjuk úgy, hogy előfordulhat néhány emberrel, hogy az első munkanapján a kórházban köt ki.
– Amiről a kedvenc szomszédom is tud. Már sosem mosom le magamról, hogy egy balfék vagyok.
Tényleg így éreztem. Olyan elkeseredetten próbálkoztam az „egészségesebb élet” hónapban is, közben meg az orvosok raktak helyre.
Elbúcsúztam Alextől, ekkor Dávid jelent meg az ajtóban. Egy papírzacskót emelt maga elé, és ahogy közelebb lépett, megcsapott a kedvenc illatom: csokis croissant.
Az önsajnálat enyhült, hála áradt szét bennem. Még egy őszinte mosoly is felszínre jött.
– Jó ez az illat – jegyeztem meg, le sem véve a szememet Dávidról.
– Frissen sült, ezért gyorsan rácsaptam.
– Nem a péksütire gondoltam.
Mintha enyhe pír jelent volna meg arcán. Talán kicsit zavarba is jött, mert elkezdett körbetekinteni a szobában, mintha valamit keresne, majd elindult egy szék felé, amit odahúzott mellém.
– Nem gondolod, hogy valami egyszerűbb munkát kellene keresned? Ez a mai eléggé… piros jelölésű.
– Hm. Át kell gondolnom a dolgokat. Talán más jelöléseket kell kitalálnom.
– A jelöléseiddel semmi baj, csak neked más dolgok lesznek sárgák és pirosak, mint…
– Mint a normális embereknek? – vágtam a szavába. Enyhe sértődöttséget véltem felfedezni a saját hangomban, pedig tudom, hogy Dávid nem olyan, mint Áron. – Sajnálom, tudom, hogy nem úgy gondoltad.
Félmosolyra húzódott a szája, majd a zacskó felé biccentett.
– Ha megetted, jobban leszel.
– Amint kiengednek innen, azonnal megeszem. Éhen halok.
Ennyit a megfelelő táplálkozásról. Mondjuk, ha innentől máshogy kell jelölnöm a dolgokat, akkor talán ez pont jót tesz majd nekem.
Dávid hazakísért és segített, hogy kényelembe helyezzem magam. Mindent idetett mellém, hogy ne kelljen sokat sétálgatnom. És biztosított arról, hogy a napokban együtt megnézzük a kis terveimet, amiknél majd ő pirosozza azokat az ötleteket, amiket nem javasol…
A kanapéról bámultam a plafont, a lábam lüktetett, a lakásban csend volt. Szemügyre vettem a növényeimet, akiket meg kellett volna locsolnom. Néztem a csapot, ami új, működik. Bámultam a polcomat, amin árválkodtak az olvasatlan könyveim. Elkezdtem magamban listázni, hogy miket tudok szép lassan kipipálni a listámról. A gondolatmenetemet a telefonom rezgése akasztotta meg, kaptam egy linket tartalmazó sms-t. Rugalmas munkaidővel, otthoni munkavégzéssel is végezhető asszisztenst keresnek egy online magazinhoz.
Nem is hangzott rosszul.
A meglepő inkább az üzenet küldője volt.
Áron.
Ezek szerint van lelke, csak másképp fejezi ki magát. Mint ki? A normális emberek, vagy én?
Lehet, hogy nem is különbözünk annyira.
„Drága Alex, a márciusi képeslapra nem találtam ki semmi Coelho szöveget. A tapasztalataim bővülnek, csak nem az elképzeléseim szerint. A listázás jó dolog, tényleg hasznos felírni egy problémára több megoldást, majd jól le kell válogatni. Dávid felnyitotta a szememet, hogy talán a karikázásokat kellene kicsit átgondolnom, szóval innentől tutira megmutatom neki, mielőtt eldönteném.
Talán a legfontosabb dolog mégis az, hogy nekem vannak a legjobb barátaim, és természetesen a legjobb tesóm. Hagyjátok, hogy önmagam legyek, még akkor is, ha éppen a szakadék felé tartok. Ti ott vagytok védőhálóként. Ezt kívánom mindenkinek.
Ölel testvéred, Molly”