Létrehoztam ezt az oldalt, hogy leírjam mindazt, amit amúgy (még) senki sem kérdezett tőlem. Mindig szerettem olvasni más írók gondolatait a folyamataikról, a kudarcaikról és a „Hogyan tovább?”-okról, így gondoltam, én is nekiugrok.
Aztán amikor megnyitottam az üres fehér lapot, jött a blokk. Megállt a kezem a billentyűzet felett, és bevillant a kérdés: Valóban író vagyok? Van jogom ehhez?
De mielőtt elvesznénk a jelen bizonytalanságaiban, kezdjük az elején: honnan is indult ez az egész?
A szabályszegő segítő
Sokan tudják rólam, hogy a szociális szférából érkezem, de az empátiát nem az iskolapadban tanultam. Az életem tapasztalatai, a nehezebb indulás és a saját megéléseim vittek a segítő pálya felé, ahol néha a legnagyobb segítség az volt, amikor mertem szabályt szegni. Számtalan sorssal kapcsolódtam össze, történeteik folyamatosan áramoltak bennem. Legyen szó nehézségekről, betegségekről, pszichológiai esetekről… a kiégésig vittem ezt a pályát.
Egy ponton rájöttem, hogy már túl sok szakirodalmat olvastam és túl sok tanulmányt írtam. Mert bizony a vágy, hogy íróvá váljak – ami kiskoromtól kísért –, csak úgy lehetséges, ha félreteszem a szakszavakat, és kicsit irányt váltok. Hús-vér történeteket szerettem volna papírra vetni, amihez vissza kellett találnom a zsigeri öszthöz, ami úgy mesél, ahogy én azt elképzeltem. Visszatalálni a saját hangomhoz.
Az élet beintései
Elég hamar eldöntöttem, hogy írni fogok. (Jó, kommandós is akartam lenni, mentem is lőni, meg minden.) Azt nem tudtam, hogy színi előadást, forgatókönyvet, regényt vagy mit, de írni akartam. És bizony a család néha „elszenvedője” volt egy-egy jelenetemnek. (Igen, előfordult, hogy elő kellett adniuk. Micsoda előadások voltak!)
Az élet viszont nem mindig volt partner. Nehézség nehézséget követett, gyászévből gyászévbe léptem, munkahelyváltások és váratlan csavarok jöttek – ez lett a Belenéztél kéziratom metafórája is.
Meg kellett tanulnom, hogy az írás nem csak ihlet, hanem kőkemény logisztika.
Hogyan maradjak kreatív a napi munkák után? Hogyan tartsam egyben a történeteim idősíkjait, miközben még a házimunka is ott vár? Amikor a gamer gyerek anyja lassan gémber – akarom mondani: író –, akkor azért vicces, ahogy hajnalban összetalálkozunk a folyosón. (Az éjjeli bagoly életmód semmire sem vezet, ellenségünk az ébresztőóra.)
Na, de térjünk vissza az íráshoz. Mert bizony amellett, hogy gyűltek a jegyzetek, gyűltek a kérdések is. Valójában mi a horog? Hogyan írjak jó cliffhangert? Történetváz? Jaj, nekem. Akkor megvilágosodtam: az írás egyensúly a szabályok és a saját hang között. Írj egyedit egy dobozba zárva.
Oké, fogd meg a söröm!
És akkor nagyjából egy év tanakodás, tanulás, jegyzetelés után leültem, hogy márpedig mostantól tudatosan fogok írni. Ez volt 2023. Akkor váltottam szakmát, elveszítettük anyukámat, és megírtam életem első kéziratát.
Most akkor mi van?
Az írás nekem híd. Híd az író és az olvasó között. Híd a múlt és a jövő között. Nem akarok úgy tenni, mintha mindent tudnék. Egy soha véget nem érő tanulás és fejlődés egyik állomásán járok. Ez az oldal pedig az én írói naplóm lesz a csendekről, a karakterek születéséről és arról a folyamatról, ami a szakkönyvektől elvezetett a saját hangomig. Szövegelésem arról, ahogy egy felnőtt megvalósítja gyermeki álmát, aki az „itt ez nem szokás” és az „álomvilágban élsz” mondatokat kihívásnak tekinti.
Kiváncsi vagy, honnan jönnek az ötletek? Hogy meddig jutnak a mondataim? Akkor mutatom a szikrát.